Egy hetet töltöttünk a roma testvérekkel, utunk során nemcsak a központi szerepet betöltő Székelyhídon szolgáltunk, de eljutottunk a közeli telepekre is. Jártunk Olasziban, Csokalyon, Kiskágyán, Szentjobbon és Petriben is. Az istentiszteletek mellett gyermekprogramokat, női alkalmakat tartottunk, családlátogatásokon vettünk részt. Egy ilyen látogatás során találkoztunk Karcsi bácsival, közvetlenül a székelyhídi imaház szomszédságában.

Karcsi bácsi a telep egyik kis házában élt beteg lányával már hosszú évek óta. A lakás – elmondásuk szerint – pontosan olyan lehetett mint a telep többi épülete. Vályogtéglából épült, éppen csak a legszükségesebb holmikkal felszerelt, de mégis a sajátjuk. Egy hely, amit az otthonuknak tudhattak. Kis vaskályha fűtötte be a házat és ezen készült az ételük is. És ez az a kis kályha, amelyből egy kipattanó szikra néhány perc alatt megsemmisítette a család teljes vagyonkáját. Porig égett a kis ház, benne minden ruhájukkal, iratukkal, az ággyal, a szegényes berendezéssel. És benne égett Karcsi bácsi szemüvege is – az egyetlen tárgy, amit igazán hiányolt, miközben az elmúlt hetekben csak egy összetákolt kalyibában húzták meg magukat a lányával és a megmaradt egyetlen pár cipőt felváltva hordták. „A szemüvegem hiányzik a legjobban, mert nélküle nem tudom a Bibliát olvasni!” – mondta.

Ez a találkozás megrendítő volt mindannyiunk számára, és azonnal eldöntöttük, hogy segítünk, hogy még a hideg idő beköszönte előtt fedél kerüljön a család feje fölé. Magyar segítők és amerikai misszionáriusok közös akarattal, saját zsebből adtuk össze az építőanyagra szükséges pénzt, így másnap már be is szerezhettük a cementet, a sódert, az ajtót és az ablakot, valamint a tetőhöz való faanyag egy részét. Megvettük a falu egyik családjától a teljes vályogtégla készletüket – 90 darabot -, és megrendeltük a további több mint kétszázat is.

A falubeli férfiak is kivették a részüket a munkából. Volt, aki ingyen fuvarozta az anyagokat, volt, aki a házhely kialakításában segédkezett, és ők voltak azok, akik az alapot elkészítették, és a friss betonba beleírták: Isten építette… Eddig jutott az építkezés augusztus 6-ig, a missziónk utolsó napjáig.

De hála Istennek, a helyi elöljárók elkötelezetten folytatták a megkezdett munkát, így mára – alig egy hét elteltével – már állnak a falak, az ajtó és az ablak a helyére került, és a tető építése is megkezdődhet hamarosan, mert a hozzávaló anyagok elő vannak készítve. Reményeink szerint Karcsi bácsi és lánya még augusztus vége előtt birtokba vehetik az új házikót. Az új szemüveg beszerzése is már folyamatban…

Mi is történt tulajdonképpen? Semmi különös. Néhány jószándékú ember jókor volt jó helyen, és nem félt megtenni, amit a józan ész diktált. Észrevették, hogy valaki szükségben van, és összefogtak, hogy segítsenek. Karcsi bácsinak és a nehéz körülmények között élő közösségnek szinte leküzdhetetlen akadályt jelentett volna ennek a háznak a felépítése, de nekünk, a missziós csapatnak összefogva sikerülhetett. Mission Possible……..