Fejér Megyei Hírlap, 2010. február 23.
FÖLDINDULÁS – A jövő nem az enyém, Istené – mondta Alice
Budapest – Még mindig szenvednek Haiti lakosai a január 12-ei földindulás utórengéseitől. Egyetlen vigaszuk – így fogalmaz Alice Barthole, a Reménység Háza árvaház igazgatónője –, hogy a világ minden tájáról folyamatosan érkeznek a segélyek.
Maison D'Espoire, azaz a Reménység Háza – így hívják azt a haiti árvaházat, melynek vezetőnője magyarországi, jótékonysági látogatása után a minap tért haza, hogy folytassa küzdelmét az árvaságra jutott gyerekek megmentéséért.
A Richter-skála szerinti 7-es erősségű földrengés központja a karibi ország fővárosától, Port-au-Prince-től 25 kilométerre volt, nem messze a Reménység Házától. A rengések helyi idő szerint január 12-én, kedden 16 óra 53 perckor kezdődtek. Alice Barthole ekkor éppen árvaháza kertjében üldögélve olvasott, a karibi délután békéjét élvezve. A környező kocsik, a házfalak mozgására eszmélt. A Reménység Házának apró lakói ekkor már rémülten sikoltozva futottak hozzá. Mi történt, mamika, mi történt? - Szörnyű volt. Én magam sem tudtam a választ, én is féltem, hát mit mondhattam volna a gyerekeknek megnyugtatásul? Mozgott alattunk a föld, minden rázkódott, percek alatt a feje tetejére állt a világ - meséli könnyes szemmel a hetvennégy éves Barthole asszony. – Szerencsére senki sem sérült meg. Biztos vagyok benne, Isten segítségünkre volt, hiszen csak egyetlen épületszárnyat, a lányok hálótermeit rombolta le a földrengés. Ám nem csak ők, a többi gyerek ugyanúgy a mai napig a szabad ég alatt alszik, hiszen továbbra is rázkódik alattunk a föld.
Ám míg nekik a hálótermeket kell újjáépíteni, sok haitinek az egész életét. Rengetegen vannak, aki nem csak a házukat, a hozzátartozóikat is elvesztették a pusztulásban.
– Annyian siettek a segítségünkre, hogy összeszámolni sem tudom: az Egyesült Államok, Kanada, Svájc, Ausztria, és olyan kis államok is, mint Magyarország. Mindenki vigasztalt, együtt sírtak velünk a halottaink fölött. Most nem számít, hogy valaki fehér vagy fekete - csak az ember a fontos. Ez az igazi remény a túlélésre, az újrakezdésre. Az a baj, hogy ilyen katasztrófa kell ahhoz, hogy kiderüljön: mindannyian egyek vagyunk.
A földrengés nem kímélt sem gazdagot, sem szegényt.
A szállodák ugyanúgy összedőltek, mint az apró falvak viskói. Barthole asszony szerint legalább öt év kell az újjáépítéshez, ahhoz, hogy Haiti onnan folytassa, ahol 2010. január 12-e előtt tartott.
– Attól félek, országunk gondjai csak súlyosbodnak majd. Sajnos Haitin rengeteg az emberrablás, ezért a turizmus sem jelenthet megoldást az anyagi problémákra. Nemrégiben egy menyasszonyt ragadtak el a bűnözők, aki, miután fizettek érte, kiszabadult, ám a történtek annyira megviselték, hogy öngyilkos lett. Az emberek mohók, kapzsik – ez a fő baj. Pedig Isten előtt mindenki egyforma.
Alice Barthole az összes pénzét az árvaházra költötte, amióta az létezik. Hiszen, ahogy mondja, neki nincs szüksége semmire.
– Annyit megtanultam az életben, ha másokon segítesz, azzal segítesz legjobban magadon is. Fölösleges halmozni a vagyont: a sírba úgyis a pénzed, a ruháid, a házad, a kocsid nélkül mész. Isten előtt ugyanolyan meztelen vagy. Sokan kérdezik, öregségemre miért nem teszek félre magamnak egy kis pénzt? Mi lesz velem a jövőben, ha majd nem tudok dolgozni? A jövő nem az enyém: Istené. Majd ő gondoskodik rólam.
Nem mindig volt Haiti sem az emberrablás, a bűnözés országa. Alice így emlékszik:
– Annak idején, gyermekkoromban nem kellett sok pénz ahhoz, hogy az ember jól éljen Haitin. Csoportosan jártunk moziba alig pár fillérből, boldogok voltunk, örültünk, hogy ilyen szép helyen élünk.
Ráadásul Haiti gazdasága is jól működött – a világ egyik első számú kávéexportálói voltunk. De a dolgok változnak. Amikor láttam, hogy ebben a térségben nem tudok elég pénzt teremteni, nem tudom taníttatni az egyetlen fiamat, az Egyesült Államokba utaztam, 1969-ben. Édesapám megkérdezte, miért akarok elmenni erről a gyönyörű szigetről. Hát nem akartam, de muszáj volt. Amikor láttam, hogy a fiam kémikusként jól fizető állást szerez, arra gondoltam, ha a sajátomnak tudtam segíteni, miért ne tudnék másik tíznek.
Ez volt az eredeti terve: tíz gyerkőcöt jobb sorshoz juttatni. Visszatért Haitire, 1990-ben megalapította az árvaházat, ma pedig már 170 apróság hívja mamikának. Hétnek sikerült bekerülni egy dominikai egyetemre, mások a középiskolát fejezik be a Reménység Házában. Őket igyekszik egyetemre juttatni, hiszen szerinte ez a jobb élet egyik kulcsa. De vajon nem segíthetne sok gyermektelen magyar szülő azzal, hogy haiti árvát fogad örökbe? – Én nem adom örökbe a gyerekeket, akik nálam laknak. Ha valaki adoptálni szeretne, akár innen, Magyarországról, azt mondom neki, gondolkozzon el: biztos jót tesz-e azzal a gyereknek, hogy kiszakítja otthonából? Amíg a kicsi 1–2 éves, nincs gond. Amikor iskolába kerül, megkérdi, miért én vagyok az egyedüli fekete. Aztán elkezd gondolkodni rajta, „hol lehet az igazi anyukám”. Nem lesz igazán boldog, hiába ehet reggelire müzlit, sajtot, sonkát, ihat tejet. Hiszen ő inkább inna egy pohár vizet, csak legyen az övéi között.
A Baptista Szeretetszolgálat szervezésében hazánkba érkezett igazgatónő egy jótékonysági vacsorán vett részt a minap: több mint kilencmillió forint gyűlt össze Haiti megsegítésére. Ám nem csak a pénz az, amiért hozzánk jött.
– Szükségünk van pénzre az újjáépítéshez, bármire, amit küldeni tudnak, ruhára, élelmiszerre, vízre, gyógyszerekre. Ám a legfontosabb a szeretet. Ezt itt Magyarországon különösen érzem. Mielőtt idejöttem, semmit sem tudtam az országról. Most már annyit biztosan tudok, nemcsak gyönyörű hely ez, de az embereknek óriási szívük van. Ezt sosem feledem el.
Szerző: Lovász Lilla
